A gyermekellátás valamivel nehezebb és bonyolultabb feladat a pszichológiában, mint a felnőtt. Amennyiben a felnőttben kialakul az elszánás az élet jobbítására, már fél siker a győzelemhez. A gyermekeknél ilyen biztos nem történik. A szülőnek kell észrevennie a problémát, amit talán éppen önmaga okozott és minden bátorságát, felelősség tudatát összeszedve jelentkezni a szakembernél. Megnyugtatásul annyit, talán ez még mindig jobb, mintha a magatartászavart organikus elváltozás (azaz testi betegség) okozza.

Másrészt a gyermek konkrétan nem képes beszámolni azokról az érzésekről, hangulatokról melyek a magatartásában zavarják vagy eltérnek a normalitástól. Nem lehet és nincs értelme célzottan rákérdezni arra, miért van benne pl. több agresszió a kelleténél. Valószínűleg nem tűnik fel neki az sem, hogy arrogánsabb a kelleténél vagy ez nem a megfelelő válasz a környezete reakcióira.

A gyermek ellátásához szülői közreműködésre van szükség. A szülő aktívan részt vesz a diagnózis megalkotásában, hiszen ő emlékszik arra, milyen hatások érték a gyermeket, volt-e valami rendellenesség a várandóság időszakában, milyen események következtek be csecsemőkorban. Az információk valamint a gyermek megfigyelése, különböző játékhelyzetekbe hozása, erre adott reakciói alapján a szakember képes felállítani a dianózist és kialakítani egy terápiás folyamatot.

A terápia közben is fontos a szülő közreműködése, mivel a legtöbb esetben a szülővel való kapcsolat eltérései okozhatnak valamiféle zavart. Ezek megoldásában a gyerek a szülőre van utalva, így közösen lesznek képesek leküzdeni a legtöbb felmerülő problémát.